Mondhatom pocsékul aludtam, ha aludtam egyáltalán. Nem csupán azért, mert a hold teli arccal mosolygott rám a tető síkjába simuló ablakon át, hanem azon magát makacsul fejembe fészkelő tudat miatt, hogy holnap korábban kell ébredni. Mint gyerekkoromban, valami nagy esemény előestéjén, így forgolódtam kamaszos izgalommal, ötven évesnél is éltesebben. Végül, amikor elnyomott az álom, - persze valami ökörséget álmodtam, alig élvezhettem ez idilli állapotot. Úgy tűnt, mintha csak néhány percet aludtam volna. De lehet, hogy így is történt. Végig, az út során, úgy voltam, hogy az indulás nem érdekes. Hagytam mindenkit előremenni, készülődni. Sokkal fontosabb volt, hogy legyen hely, hogy minden apró műveletet, amely rutinná, gépiessé vált a tűnő napok szélmalomharcában, kényelmesen, és terv szerint el tudjak végezni. Most meg, az utolsó nap hajnalán, tülekedtem, mint egy izgatott kamasz a járási tanulmányi verseny előtt. Az ébresztőóra kíméletlen, pláne ha korán kell szólnia. Megszólalt a maga kemény, digitális hangszínén. Minden részvét nélkül. ( Nekem ez a dolgom, kelj fel! Mellesleg te állítottál be. ).
Meglepetésemre a mellettem alvó idősebb úr nem ébredt föl, így legalábbis egy időre, tér nyílt a készülődésre. (Ez egy nagy ívű megközelítés, mondjuk úgy, nem kellett oldalazva araszolni a két ágy között.). Amint az ágyak sora előtti térbe értem, érzékeltem, hogy többen is motoszkáltak. Senki sem akarta kockáztatni, hogy elmulassza a zarándokok miséjét. Igyekeztem, hogy Merce és Severin ne várakozzon sokat rám. Együtt indultun. A reggel fémesen csillogott a főutca lámpáin. A bárból nyüzsgés zaja szűrődött ki. Ma már nem Pilar napja van ( és nem kedd ), újra indul az élet Spanyolországban. Sietősen ittuk a kávét. Az utolsó reggeli kávé a Camino-n. Meg kéne adni a módját, -jutott eszembe. Ez olyan valami, már - már ceremónia, amit nem szabadna kapkodva véghezvinni. Hátradőlni, aprókat kortyolgatni, szórakozottan méregetni a falon függő avantgarde grafikákat, elmerengni az úton megélt megannyi reggeli kávézáson Navarrától Galíciáig. ( Már majdnem elérzékenyültem, amikor eszembe jutott, hogy sietni kell – a zarándokok miséje! ). Kifordultunk a bárból. Az út túlsó oldalán egy hatalmas, neo-klasszicista villa, kertjében pálmafák magasodtak, - mindez onnan látszott, hogy ünnepi kivilágításban úszott a ház és a kert is. A munkásosztály – gondoltam, a paradicsomba megy ( – csakúgy mint Leónban, néhány hete, a katedrális hűvös kerengőjében). ( Anyád, - gondolta Cayetano Lopez vállalkozó, amint kilépett az erkélyre ). ( A felsorolt nevek nem valóságos személyeket takarnak, kivéve párat ). Ráfordultunk a főútra (ezzel egyidejűleg az osztályharc elgyengült), melyen a forgalom egyre élénkebbé vált. 2 – 3 km-t mehettünk így, az országút mentén, míg végül a zarándokút lekanyarodott , és a sötét erdőbe fordult. Olyan sötétbe, hogy az orrom hegyéig sem láttam. Az út köves volt, sokszor megbotlottam, épp hogy föl nem buktam. Egy tisztább részen, amit a Pilar arcú hold ezüst fénnyel borított be, megálltam, és előkerestem a lámpát, melynek fényét elem híján buzgó tekeréssel kell táplálni. Több zarándoktárs hálásan a nyomomba szegődött. ( Nekem lámpást adott kezembe az úr Galíciában ). Nem sok időt töltöttünk így, lámpafényben zarándokolva. Az emelkedőn fölérve ugyanis elértük a repülőtér szélét, melyen reflektorfény pásztázott egyre, és melyet meg kellett kerülnünk. Egy – egy le- vagy fölszálló gép húzott el fülsiketítő zajjal. Holnap reggel így fogok elsuhanni e táj fölött, gondoltam. Pirkadt, a keleti horizonton vörös és sárga csíkok simultak a bársonyos ég síkjába. Mikorra körbeértük a kerítéssel elválasztott reptéri mezőket, már jóformán teljesen világos lett. Tudtam, hogy az ígéret földje előtt még meg kell mászni a Monte Gozo-t ( Öröm hegye ), majd, - ami ennél kellemetlenebb, le is kell ereszkedni onnan. Mondhatnám, hogy a térdem nem volt valami jó állapotban, de találóbb kifejezéssel élve: piszkosul fájt. Ám hogy is lehetne másképp az utolsó napon? Volt ebben valami felülről érkező dramaturgia.
Először a Galíciai TV központja mellett haladtunk el. ( Nem lehet kispályás a cég, mert ez a „haladtunk el” jó sokáig tartott ). Remek idő kerekedett, hétágra sütött a nap. Néha, talán hogy erőt merítsek, tekintetem az égre szegeztem, és valóban, a fenyők mélyzöldje és az azúrkék ég színkombinációja igazi mediterrán derűt sugárzott föntről. Tovább. A médiát elhagyván, egy hosszú egyenest legyűrve, beértünk San Marco-ba, egy bájos kis faluba, melynek végén már ott integetett az öröm hegye, Monte Gozo.
Amint a csúcs feltűnt a szemem előtt, menetrendszerűen megérkezett a fájdalom. Kegyetlenül hasogatott a jobb térdem, no és a hátam is sajgott rendesen. Alig vártam, hogy leülhessek. Ahogy az már a nagy várakozások alkalmával történni szokott, a valóság egy kis csalódással töltött el. Az öröm hegyén elsőként egy modern szobor tűnt elénk, ami jó spanyol szokás szerint leginkább egy rozsdás vaskomplexum benyomását keltette. Egy kicsit megpihentem egy trafik - szerű kioszk mellett, ahol emléktárgyakat lehetett venni, no meg pecsétet kapni az igazolványba. Azután elindultam a kilátó felé, mert a Monte Gozo-n még ilyen is volt. Legalábbis egy nem túl szépséges vastorony, melynek csúcsáról kilátás nyílt az ígéret földjére, Santiago de Compostela-ra. Ha maga a torony nem is, de a kilátás legalább szép volt. A torony felé haladván megállított egy televíziós stáb ( megtetszett nekik a kalapom ). Megkértek, mennék vissza a domb aljáig, és jöjjek föl ( Nekem szerepet adott az Úr Galíciában – benne leszek a TV-ben!! ), majd megkérdeznek pár dolgot, honnan jöttem, mikor indultam, stb. Mit tesz velünk a média! Alig éltem, de visszamentem, és nagy átéléssel nekiindultam újra. Üdvözöltem a spanyol tv nézőket – már azokat, akik nézik majd a „Katedrálisok fénye” című műsort. Megembereltem magam, és nem használtam ki ez egyedi alkalmat arra, hogy beleüvöltsek a kamerába: „Visca el Barca”, vagy valami más, oda nem illő dolgot. Így aztán a „Katedrálisok fénye” buzgó nézői csak egy szolid, furcsa akcentussal előadott köszöntést hallhattak egy messziről jött, elgyötört zarándok szájából. ( már ha a műsor szerkesztője – amúgy Real Madrid drukker – nem vágatta ki, de valószínűleg ez történt ).
Azután fölmásztam a toronyba. Olyan fáradt voltam, hogy még a gyerekkorból magammal hozott tériszony sem rengetett meg. (Az a tériszony, amely ellen, már felnőtt fejjel naponta gyakorlatoztam, a Datorg RT 3. emeleti függőfolyosóján. A falhoz szorulva álltam, lassan számolva: egy, kettő, három – és hirtelen a korláthoz lépve kihajoltam és lenéztem. Félelmes pillanat, szédítő mélység. De hol volt már mindez itt a Monte Gozo-n, az El Camino 34. napján? ) Lépkedtem fölfelé rendületlenül, a vaslépcsők döngtek lábam nyomán. Íme hát a kánaán, ahová ma belépek! Santiago de Compostela párás fényben derengett a nyugati horizonton. A katedrális képekről ismert, monumentális sziluettjét azonban egy túl magasra nőtt fenyőcsoport eltakarta. Oda kell eljutnom tehát. A kilátótorony alsóbb szintjének korlátján színes palackok lógtak, szorosan egymás mellett. Palackok, melyekbe üzeneteket lehet elhelyezni, és melyeket jó pénzért árusított a kioszk, amely mellett megpihentem. Én ma már üzentem a médián keresztül, úgyhogy nem veszem igénybe a palackpostát. Annál is inkább, mert a világért sem másznék fel még egyszer erre a metál komplexumra. Így hét azt sem tudtam meg, vajon mennyiért árulták a palackokat. Lemásztam a kilátóról ( és tériszony nem félemlített, bár magas és meredek volt a torony, és ingatag a lépcső ).
A Monte Gozo-ról lefelé ereszkedő út kíméletlenül lejtős, és még annál is hosszabb volt. Legalábbis ilyennek tűnt, de lehet, hogy az objektív véleményformálás megkívánná, hogy visszamenjek, és normál körülmények között, hideg fejjel ítéljem meg az utat, mely azóta is „Via Dolorosa”-ként tűnik elő emlékeimben. Próbáltam mindent, az összes trükköt, amit kitanultam az út során, de semmi sem segített igazán. Pihenni meg nem nagyon lehetett már, oda kellett érni a zarándokok miséjére. Biztos így kellett lennie. Az utolsó kilométerek, az utolsó méterek kell hogy fájjanak. Feltehetően gyönyörű helyeken haladtam át, de az érzékszerveim már nem vették az esztétikum ezen sugárzó jeleit. Rémlik, hogy mikor a gyilkos lejtő végére értünk, egy tágas napsütötte utcán haladtunk tovább, amely végül egy takaros park mellett húzódott tovább. Pálmafák hívogattak egy rövid pihenőre – mily jó is lenne ledőlni az alattuk üdén zöldellő fűbe – gondoltam. Kísértés – zengett egy égi hang a fejemben, egyértelművé téve, hogy menni kell tovább. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg a külsőbb városrészen átküzdöttem magam. Egyre régebbi és méltóságteljesebb épületek jelezték, hogy közeledek a városközpont felé, és néha egy – egy sarok mellett elhaladván, mintha be-bevillantak volna a katedrális tornyai. Egyre keskenyebb és zsúfoltabb utcákon haladtam, ez is azt üzente, hogy közel lehet már a cél. Végül egy kis téren vágtam át, ahol már látszott a kapu, melyen keresztül beléphetek a paradicsomba. A kapu lábánál egy magányos utcazenész muzsikált. Skót dudája mintha fanfárként zengte volna a világba a hírét, hogy íme 34 nap után megérkeztem. Átléptem a kapun, ki a térre, a katedrális elé.
Mikor átléptem a kapun, és befordultam a térre, mintha hét tenger örvénye ragadott volna magával. Tágas, négyzetes alapú tér volt, melyet északról egy öt csillagos szálloda, nyugatról meg a városháza határol, de ami a legfontosabb, szinte a tér fölé emelkedik a katedrális, melynek hatalmas barokk tornyai oly magasak, hogy már – már vetekszenek gótikus kollégáikkal. A tér közepe felé tódultunk mindahányan. Megcsináltam – zúgott bennem egy belső hang. Megcsináltad – mondta Guillermo, és már nyújtotta is felém a Viana-ból ismert rozé bor lila csíkos palackját-amit a keresztségben Homenaje névvell illettek, Navarrában. Hát Te is megcsináltad, testvér! De ott ölelkeztünk már mind, régi és új ismerősök ,testvérek és barátok, akiket a Camino tett azokká. Mindnyájan egy hatalmas aurában indultunk a katedrális lépcsőin fölfelé, bent barokk zene szólt, a hála akkordjai emelkedtek az ég felé. Megcsináltuk, hála és derű költözött a lelkembe. Mintha emelkednék, mintha zuhannék. Minden kavarog bennem. Hála fölfelé az égnek, hála mindenfelé a földön, mindeneknek akik segítettek, akik hozzájárultak. A párizsi vasutastól a legeldugottabb albergue hospitalerojáig mindenkinek. A barátaimnak, a szeretteimnek, a burgosi áruház eladójának, és még Jimena-nak is, aki ott sem volt Vega de Valcarce eső áztatta aébergue-jében, de talán jobb is volt így. Milyen könnyű is lettem így, a zene lépcsőin emelkedve egyre feljebb és feljebb. A püspök mosolyog: „megjöttetek tehát. Mit is mondhatnék néktek? Bárcsak egyenként moshatnám fáradt lábatok illatos olajjal, hisz szolgálat az én tisztem, mindenek szolgálata”. Így szólott a püspök. Zengett, hullámzott, és szárnyalt a zarándokok miséje. Gloria, gloria, megcsináltuk. Lenéztem, tériszony nélkül a magasból. Ott lebegtem, közvetlenül a katedrális tornya alatt, a hullámzó tömegmorajlott alattam. Halleluja, itt vagyok Santiago de Compostela katedrálisában.
Mindez akár így is lehetett volna. De nem ez történt.
Mikor átléptem a kapun, és befordultam a térre, furcsa zavarodottság lett úrrá rajtam. Tágas, négyzetes alapú tér volt, melyet északról egy öt csillagos szálloda, nyugatról meg a városháza határol, de ami a legfontosabb, szinte a tér fölé emelkedik a katedrális, melynek hatalmas barokk tornyai oly magasak, hogy már – már vetekszenek gótikus kollégáikkal. A tér közepe felé indultam, de alig lézengett ott néhány zarándok, többségüket nem is ismertem. Megcsináltam – ötlött fel bennem, de a fáradtságtól majd összeroskadtam. Guillermo meg hol lehet? Itt vagyunk tehát, de senki sem vár, senki sem irányít. Most mit kell csinálni?? Ott tanakodtunk a tér közepén, azután kiderült, hogy a zarándokok miséjére nem lehet hátizsákokkal bemenni, le kell adni azokat egy erre a célra szolgáló hivatalban. Megszabadultam tehát a súlytól, amely immár 34 napja állandó útitársamul szegődött. Kaptam egy számot érte, mint valami ruhatárban, és elindultam a misére. Nem éreztem megkönnyebbülést. Vitt a lábam a tömegben, mely a bejárat felé örvénylett. Tekintetem ismerősöket keresett, hasztalan. Araszoltunk a lépcsőn fölfelé, Merce meg én, Severino valahol elkeveredett. Végül elnyelt minket a katedrális gyomra, de meglepetésemre belül mindenütt hatalmas rácsok és állványok feszültek a kupola felé. A székesegyházat felújították, ezért a felfordulás tehát. Amint szétnéztem, kicsit olyan érzésem volt, mint Burgosban. Olyan monumentálisvolt a dóm, hogy szinte nem lehetett behatárolni az alakját, ráadásul az állványerdő végképp lehetetlenné tette a tér áttekintését. Sebaj, gondoltam, majd a mise után bejárom a hajókat és kápolnákat. Tömeg volt, nehezen jutottam előre, míg végül sikerült egy megfelelő helyet találni, ahonnan látható a középső tér, amelyen a ceremónia lezajlik majd. Fölharsant a zene, majd apácák, szerzetesek és világi papok sorfala között lassan lépkedve közeledett a püspök. Nem mosolygott. Dolgoztak a füstölők. „Benedictus, benedictus”, zengett az ének. Le akartam filmezni a misét, hozzá is láttam. Ám odalépett hozzám egy novicius szerzetes, azok közül, akik körülállták a hívőket és felügyeltek a rendre, és erélyesen fölszólított, hogy azonnal hagyjak fel a filmezéssel. Mondta, majd filmezhetek a mise után. Hát ez remek, lefilmezhetem a misét majd a mise után. „Csuhások” idéztem föl egy régi mondást, ami mára már feledésbe merült. ( Paulus már nem emlékszik Saulus mondásaira ). A püspök beszélt, hosszan, hisz szent év van, meg kell adni a módját. A lábaim roskadoztak, már nem is figyeltem a püspök szavait. Leültem a kőre egy oszlop tövébe, és csukott szemmel hallgattam az ima hullámzását. „Sanctus” majd azután „Agnus Dei” – gyermekkorom emlékei törtek elő. Micsoda latin misék voltak azok! Kora reggel, a paraszt barokk templom hűvösében. Legtöbbször ketten voltunk, az öreg pap, meg én, rövidnadrágos ministránsfiú, - mert hétköznap nem vettük fel a zöld vagy piros reverendát. Esetenként, amikor a csendet csak a pap kántáló imája keretezte be, és a nyári nap első sugarai bevetődtek a magas ablakok résein és végigsimították az oltár aranyát, ilyenkor, amikor a fény, csend és ima valami megfoghatatlan harmóniába simult egybe, ( mondom, nem mindig, de néha, akaratlanul és megfoghatatlanul) ilyenkor úgy éreztem, tényleg lehet valami vagy valaki odafönt, akit megérint az innen spirálisan fölfelé emelkedő áhitat. Talán, esetleg, tényleg volt, ( de csakis ezekben a pillanatokban ) valami hit a lelkemben. De aztán később, amikor rádöbbentem, hogy a nagymisék főképp csak az új kosztümök bemutatásáról szólnak, és az egész elsősorban egy társadalmi esemény, ( egyfajta alternatív összetartás kifejezése, egy régi, áhított és nosztalgikus világot visszahozandó, azokon a vasárnap délelőttökön, az elkeseredett,múltjuktól megfosztott híveknek), végképp elveszítettem ezt a maradék hitemet is. ( Noha ez a régi, mondjuk „polgári” világ hihetetlenül vonzó és érdekes volt számomra, mégis azt erősítette bennem, hogy ezek az emberek másért gyűlnek itt össze, és maga a hit menthetetlenül háttérbe szorult.)
Ott ültem a kövön, behúnyt szemekkel. Életem legnagyobb kalandjának, élményének, útjának végén. Gondolataim ötven év időrésében cikáztak össze – vissza. Életfilm, pedig nem haldoklom, csak megérkeztem. Ennyi. A püspök áldást oszt. Most már menjetek békében. A tömeg megmozdult, de én még ülve maradtam. Mikor a távozó hívek nyomán nagyobb tér nyílt, elhatároztam, hogy bejárom a katedrálist, és immár legálisan, lefilmezem legalább az építészet apró csodáit, ha már a misét nem hagyták megörökíteni. Az állványerdő így is megnehezítette a dolgom, nem lehetett összehasonlítani a burgosi, leóni vagy épp astorgai székesegyházakkal. De sebaj, majd egyszer visszajövök ide, amikor minden elkészül, és megcsinálom a nagy dokumentumfilmet a zarándoklat eme szent helyéről.
A katedrális kapuján kilépve a fény szinte fejbecsapott. A tömeg a hatalmas téren nem látszott annyira masszívnak, mint a dóm belsejében. Néhány ismerőst is felfedezni véltem. Egy szimpatikus kölni német zarándok, aki Merce-vel haladt az út kezdetén, most kedvesen invitált minket egy délutáni, német nyelvű idegenvezetésre. Ő még folytatja az utat Finistere-ig. A teljes lazításig még egy adminisztratív tevékenységen túl kellett esni. Nevezetesen a végső dokumentum, a zarándok igazolvány megszerzésén. Ezt az erre szakosodott zarándok hivatalban adták ki, mely a székesegyháztól egy saroknyira volt. Odafelé menet láttam, hogy Santiago ereklyéjéhez irdatlan hosszú sor állt. Végig a négyszögletes tér hosszában, aztán bekanyarodva, majd újból és újból, szinte körbefogva a teret húzódott a sor. Ide most nem állok be, - gondoltam, de ennél hosszabb sor csak a hivatal előtt állt. Nem is akartam elhinni. A sor itt is két utcányit kanyarodott, de vastagabb volt, és sokkal lassabban haladt. Beálltam hát az utolsó ember mögé, és intettem Merce-nek, hogy nyugodtan menjen csak dolgára, majd én tartom a sort. Nem sokáig voltam az utolsó, egyre többen csapódtak hozzám, viszont előrefelé nem nagyon haladtunk. Fél óra telhetett el, és alig jutottunk előre vagy két métert. Bámultam a gyönyörű épületeket, a katedrálist, amely innen hátulról is impozánsnak tűnt. Kegyetlen lassan ment a sor. Egy óra múltán értünk el a sarokig, onnan már az ajtót is látni lehetett, de ki tudja, hogy az épületen belül még vajon mennyi távolságot, hány emeletet és hány folyosót kell még araszolnunk. Rövid számításokat végeztem. Az ajtóig még legalább egy óra. Mögöttem németek, azok akiket először azon az esős vasárnap délután láttam a bárban ordibálva, Rabanal del Camino-ban. Azt hittem róluk, valami turisták. De nem. Zarándokok voltak. Azután, Molinaseca felé az ereszkedőn, kiröhögtek, amint beleestem egy pocsolyába. Most itt hangoskodtak mögöttem, unaloműzésként hallgattam a beszédjüket. Amúgy kénytelen volt mindenki ezt tenni, mert a sokkal előttük lévő barátaikkal beszélgettek, és ezt ugye nem lehetett halkan tenni. Végül az elől állók bejutottak a kapun, amit ezek „ Der Peter is schon drinn” ordítással nyugtáztak. „Jó lehet a Péternek” nyugtáztam én, tudván, hogy én csak egy óra múltán jutok oda. Merce visszajött, de mondtam neki, hogy még vagy egy óra hosszáig nyugodtan nézelődjön. „Bársonyon futnak perceim” – gondoltam. (Nem hittem volna, hogy ezen az utolsó napon azt kívánom, bárcsak gyalogolhatnék még egy kicsit, sokkal inkább, mint itt álldogálni szinte reménytelenül. )
Hogy ne unatkozzam, újra csak elmerültem a mögöttem csevegő (ordító) német zarándokok figyelésében. Bajor dialektusban beszélgettek ( kiabáltak ), úgy, ahogy gyerekkoromban, búcsúkor a templomtéren, a nagymise után ők csevegtek, a kitelepített svábok, kik ilyenkor hazatértek, és találkoztak itthon maradt véreikkel. Megszólítottam a mögöttem állókat, mondták, hogy Bajorországból jöttek, a diagnózis tehát helyes volt. De hát szégyen is lenne, ha nem így lenne. Közben újabb 30 cm haladás előre. Innék valamit, de ez még soká lesz. Hol lehet Guillermo, Sascha, Jose Maria, Cristina, Kathy, Marlene, a quibeci négyes, a francia öregurak, a skót szoknyás francia úr, az ibizai boszorkány, és megannyi ismerős, akikkel találkoztam. Elmerengtem ezen, és közben újabb centiket haladtunk előre. Végül, hosszú araszolás után, elértem a kaput, és elém tárult az ódon belső lépcsőház, amely persze telis tele volt zarándokokkal. Merce megérkezett, és úgy határozott, most már itt marad, és együtt osztjuk meg a hátralévő szakaszt, amely egy emeletnyi lépcső megmászását jelentette. Ám ez régi épület gyönyörű, magas belső térrel bírt, ne holmi lakótelepi rapid lépcsőházra gondoljatok! ( nyájas olvasók ).
Merce közelsége legalább unalmam elűzte, mivel megpróbáltam meggyőzni, hogy igazi, vérbeli katalán tudatát megerősítendő, el kellene kezdeni foglalkoznia a futballal. ( Legyél már Barcelona drukker, hisz te vagy az egyetlen katalán aki nem az!!!! ). Ezzel újabb két métert haladtunk előre. A lépcsőre ráfordulván, már hangos ováció fogadott minden lefelé jövőt. Nemcsak azért, mert ennyivel kevesebb ember volt előttünk. Elhatalmasodott rajtunk valami megfoghatatlan emóció, valami késztetés, hogy tudassuk társainkkal, hogy ez valami gyönyörű dolog, teljesítmény, ami megérdemli a hangos elismerést, mind a fizikai, mind a szellemi utazás teljesítése végett. Az öröm pillanatai, dacára a cudar várakozásnak.
El sem hittem, mikor az utolsó lépcsőfokon is túlléptem. Innen már nem kell följebb mozdulni, csak előre. Érdekes módon, az utolsó néhány métert már viszonylag gyorsan tettük meg. Lehet az is, hogy az irodában dolgozók közül mindenki visszatért a siesta-ból. Beléptem a szobába, ahol mindössze négy asztal volt, a zarándokok kiszolgálása végett. Szólítottak. Fiatal, szemüveges lány volt. Átnyújtottam a pecsétekkel teli zarándokigazolványt, 34 napos vándorlásom szűkszavú krónikáját. Kis kérdőívet kellett kitölteni, pl. milyen célja volta a zarándoklatnak: vallási, sprirituális, egyéb. Khmmm… Hírek szerint, aki a vallási célt jelöli be, az díszesebb oklevelet kap. Egy pillanatra eltűnődtem, de a pragmatizmusom felülkerekedett. Nem az oklevél a lényeg. Az én célom abszolút spirituális ( és annál több ) volt. A Római Katolikus Egyház meg, - mivel a zarándokhivatal vélhetően abszolút az ő szervezetük – fenntarthatja a jogot arra, hogy saját híveiknek díszesebb oklevelet ad. Nincs ebben semmi. „Iannus” – írta a nevem latinul az oklevélre a hivatalnok, és én köszönettel átvettem. ( könnyű dolga volt, de mit kezd majd a kedves koreai zarándokokkal, nekik milyen latin neveket írnak majd be?? J )
Íme, hát bevégeztetett. Ami ezután történik, talán már nem a Camino része. Nézem a dokumentumot, 3 órát és 17 percet vártam rá. Elindultunk az albergue felé, mely a belváros külsőbb részén helyezkedett el. Hatalmas, több szárnyú épület volt, több száz férőhellyel. Lerakodtunk, és elvégeztük a szokásos tevékenységeket, - utolsó alkalommal ezen az úton. Azután vissza a belvárosba. Milyen könnyű így, hátizsák, és további felelősség, tervek nélkül! Santiago tumbájánál a sor már jelentősen rövidebb. Beálltunk hát, és odajutván rátettem a kezem a szent vállára, hátha hoz még valamennyi szerencsét. Röviddel utána, találkoztunk a téren Maria-val, az ibizai boszorkánnyal, aki szerint az ő aurája még Santiago-ét is felülírja. (Nem ellenkeztem, mert minek is ellenkezni bárkivel ezen a napon! ). Mászkáltunk az utcákon, és egyre több ismerős bukkant föl. Előkerültek a katalánok, Merce nagy örömére, és a férfiakkal újra csak megerősítettem, hogy a Barca-nál nincs is jobb, ez egyértelmű, de olyan jó sokszor kimondani!
Végül eiindultunk a Bar Manolo felé. Köztudottan ez a zarándokok találkozóhelye, így hát azt vártam,itt aztán mindenki összejön. De nem így történt. A bár, ami valójában inkább volt étterem, később nyitott, így hát Merce újra dolgait intézte, én meg beültem egy bárba, és egy sör kíséretében feljegyzéseket írtam a szokásos papírokra, hogy majd később e blog alapjául szolgáljanak.
A Bar Manolo egészen más atmoszférát sugárzott, mint amire számítottam. Azt hittem, valami laza hely, ahol a zarándokok találkoznak, kötetlenül beszélgetnek, iszogatnak. Hát nem. Eleve központilag leültettek, mert nem volt elég hely. Minden szervezettnek, üzletszerűnek tűnt. Megrendeltük az ételt, a vörösbort, és beszélgettünk, mint mindig. Szerencsére feltűnt Sonia és Angel, odaültek hozzánk, és biztosítottuk egymást, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy találkozunk egymással. Meséltem nekik, (nem először), a Bécs – Budapest – Prága mágikus háromszögről, amit mindenképpen látniuk kell. De az sem lenne baj, ha valamikor újra itt, a Szent Jakab útján futnánk össze.
Nem ragadtunk le a Bar Manolo-ban, annál is inkább, mert újabb éhes zarándokok érkeztek. Átengedtük hát a helyünk, és kikötöttünk egy bor bár pultjánál, az egyik szomszédos utcában. Harmincnégy estém hű kísérője, a könnyű hispán bor fürgén áradt szét ereimben. Titkoltam ugyan, de melankólikus hangulatba kerültem. Utolsó este. Holnap szétszéledünk. Sonia és Angel Cadiz-ba, Merce Girona-ba, én pedig haza. (Hogy fogom kibírni gyaloglás nélkül? J ). A helység kiürült, csak mi voltunk ott négyen, de lassan mi is felkerekedtünk. A többiek fáradtak voltak (én nem különben ), hazaindulni volt kedvük, de nekem valahogy, valami még hiányzott. Búcsút vettem tőlük, és visszamentem a térre, a katedrális elé, amely immár ünnepi fénybe öltözött. Fönt, a tornyok között középen, ott állt Santiago méltóságteljesen. Ő itt a főnök, minden jámbor lélek elöljárója. A téren zarándokok, nem sokan, nem kevesen. Ők sem tudtak még hazamenni, anélkül, hogy még egyszer, újra összegyűljenek itt, a dóm előtt, egy végső, holdfényes búcsút venni. Néztem a fényben úszó hatalmas tornyokat, a díszes barokk kőcsipkéket. Milyen más lesz a holnap! Az első nap, amely csak odáig lesz hasonló az előző 34-hez, hogy a hátizsákom ugyanúgy a derekamra kapom, de milyen különböző lesz a folytatás!
„Mindenre emlékszem, a legapróbb mozdulatokra is” - gondoltam. „Szeptember 9-én fölvettem a hátizsákot, és holnap leveszem a vállamról azt”. Mégis, úgy éreztem, eztán mindig, minden nap úton leszek.
Ott álltam, szemben a dómmal, és sírtam.
